Tudom, milyen érzés elszakadva lenni. Tizenkét év eltelt azóta, mióta elindultam ezen az úton. Ezidő alatt válaszokat kerestem arra, hogy miért nehéz ennyire annak a nőnek lennem, aki vagyok. És kutattam, hogy miért fáj ennyire sok nő számára ma nőnek lenni úgy, hogy sokan már fájdalmat sem éreznek. Sokan, már nem is nőként éreznek. Volt, hogy úgy éreztem meg kell mentenem a nőiséget, aztán sokszor pedig azt, hogy a küzdelmem értelmetlen.

Aztán pedig egyre kevesebb kérdés maradt. A küzdelem pedig sokkal inkább jelenlétté alakult át bennem. Egy térré, ahol jelen vagyok önmagamnak. Ahol megengedem, hogy az legyek, aki vagyok, akkor is, ha az örömmel teli, és akkor is, ha fáj. Akkor is, ha vannak, akik emiatt elfordulnak tőlem, mert nem értenek, vagy mert megrémülnek a mélységemtől és az erőmtől.

A válasz a fájdalmamra idő közben egyértelművé vált számomra, mintha mindig is tudtam volna, de tudni és érteni nem volt elegendő. Oda kellett mennem, ahová semmi áron nem akartam, önmagam elutasítottságának legmélyebb poklába, ahol megtagadtam az erőm és megtagadtam azt a nőt, aki a szívem mélyén vagyok. Az elutasítás, mint évezredes fájdalom tört fel bennem, és éveken át gyászoltam. Gyászoltam azt a nőt, aki azt hitte csak akkor szerethető, ha megtagadja önmagát.

Mára a tér bennem egy hely, ez a hely pedig egy női közösség, ahol nem kell egyedül lenned, ahol biztonságban lehetsz, hogy elkezdhess emlékezni. Emlékezni arra, ami benned van, arra, aki vagy.